Ahol a legnagyobb az ínség, ott a segítség. Erős vár az én fatalizmusom, a napi szorongás kintreked. Majd csak lesz valahogy, addig nagy baj nem lehet, míg van cigi és alkohol. Minden korty egy újabb nap - nyugtatom magam - az életmód rák a szorongás rákhoz képest plusz tíz év. Minden nap egy új esély, hogy fejemre essen a pénzeszsák a semmiből. Holnaputánig nem tervezek, de azt a megváltásnyi összeget naponta elköltöm fejben. Találok egy kokainnal teli aktatáskát az éjszakai buszon. A maradék tíz dollárt a Pokerstarson felduplázom nyolcszor, kiveszek kétezerötszázat, és... hát azért egy ideig abból is jól vagyok. Amikor már a befőttesüveg is kiürült, és az ötösöket rolnizom, hogy lottót vegyek, felhívnak egy reklámstúdiótól. Mondjuk, mit lehetne az én arcommal reklámozni, várdakeserűt?

Felhívott egyszer egy régi ismerős, asszisztens egy amerikai filmben, ami most fog forogni Fóton, megláttak a producerrel az utcán, beszélt neki rólam, és ő ráharapott. Bemennék-e castingra? - örömest. A film címe Raven, John Cusack játsza Poe-t, kaptam a kocsmajelenetben egy mondatot. Nyilván nem a bájos angol akcentus volt a döntő, persze jól állt a hosszú paróka és a vicces formájúra nyírt szakáll, de ilyen külsővel az anyám sem ismerne rám, marad a posztmodern gesztus: berakni a kosztümös filmbe a kortárs helyi kocsmaköltőt.

Ruhapróba, nyelvtanár, külön kocsi hoz-visz, nagyon jó pénz, két forgatási nap. Az első nap nem csinálok semmit, lesminkelnek, lepróbáljuk, aztán a privát lakókocsi melegében állandó készenlétben olvasok, a barátkozáshoz túl rossz az idő. Még vágóképnek se kellek. Kijárok cigizni, nézelődöm, ilyet még úgyse láttam, délben a'la carte rendelek. Egyetlen mondat, két szó ("Piss off!") választ el a statisztáktól, ők egy tál egyenkaját kapnak, kevesebb mint tizadannyi pénzért szopnak tizenkét órát a hidegben. Van itt mindenféle, fiatal is, de főleg nyomor- és alkoholgyűrte arcok, hiányos frontfogazat. Arrogáns negyvenes nők terelik őket, ideges léhűtők igazgatják kapkodva rajtuk a korhű rongyokat. Jártam már forgatáson, mindig vannak olyanok, akik szerint a profizmus lényege a pattanásig feszült légkör. A nélkülözhetetlenséget bizonygató folyamatos látszatcselekvés. Két ismerőssel egy sminkesbusz takarásában elszívunk egy spanglit.  

Képzelj el egy kikötői kocsmát, ahol együtt mulat dokkmunkás, kurva és hajóskapitány, egyszerű földműves és lezüllőben lévő arisztokrata, és 1850-ben üvegpohárból isznak vörösbort. Dolgozik a füstgép de nem dohányzik senki, mégiscsak 2010 van, ugye. Persze a vásznon majd mindez jól mutat, de én máshonnan jövök, engem a filmben is jobban érdekel a színház, a háttérben zajló mikrodráma, a spontenaitás, itt ilyenre nincs idő. Jegyezd meg a helyed, és mímelj élénk beszélgetést. Cusack gyönyörűen dolgozik, én biztos nem tudnék úgy koncentrálni, hogy közben folyamatosan baszogatnak a sminkesek.

Egyszer engem is statisztának néznek, rámförmed egy nő, de gyorsan helyreteszem, én egy másik fizetési osztályba tartozom. Az a nyomasztó bűntudat, ami akkor elkap, hogy most mondtam fel a létezés igazi nyomorultjaival minden szolidarítást, nagyon is ismerős. Ez volt a baleseti sebészeten, ahová bevittek, mert részegen elütött egy autó. Egy teljes napon át aláztak leszedálva, a mentős is megütött, mire összeállt a kórházi dolgozókban a kép, belőtték szociális státuszom: vastag könyv, jól öltözött látogatók, szókincs, műanyag gipsz - úgy már jár a kacsaürítés, ha lesz ezreske is. Hát nem lett. Miféle pöffeszkedő öntudat ez? Kikérem magamnak - miért én ki vagyok? Velem szemben nem engedheti meg magánok ezt a hangot: ezzel hallgatólagosan elismerem, hogy másokkal viszont igen. Elképzelem Havas Henriket sorbanállni a MÁV jegypénztárnál és elpirulok.

Még egy kép a második napról: az asztalokon festői összevisszaságban ételmaradék: fél csirke, fél kolbász, főtt krumpli, fél kenyér. Fotózzák is folyamatosan a kellékesek, hogy snittelhető legyen a jelenet. Az asztalok körül ugyanazok a gondosan összekoszolt arcok. Már a következő melót tervezik, adják-veszik az infót, ők nem ilyen turisták itt, mint én, életmódszerűen statkóznak, soknak még rokkantnyugdíja sincs. És akkor kettő közülük elkövet egy főbenjáró bűnt, suttyomban csipegetni kezdik az egyik kellék-kolbászt. Az igazi éhség legyőzte a képzeletet. Persze ki gondolhatta komolyan, hogy egy fél kolbász egy éhes ember asztalán egy film kedvéért egészben marad.