Akkoriban éppen a szokottnál is komolyabb anyagi gondokkal küzdöttem, azaz tartoztam boldog-boldogtalannak, hazugságból még nagyobb hazugságba menekültem, miközben vártam a megváltást. Persze nem csak vártam, sürgettem is, végül már odáig jutottam, hogy dolgozni kezdtem - afféle megélhetési bűnözőként elkezdtem lapoknak írni bármiről. A könyvtáram eladását fontolgattam. Egyszóval szeptember tizenegyedikén délben - mit sem sejtve - felhívtam a szerkesztőmet, hogy szívesen írnék a Mezőgazdasági Szakkiállítás és Vásárról, mire ő ingerülten förmedt rám: „Inkább arról írj, hogy a palesztinok pont most robbantották föl a Capitoliumot." Fogalmam sem volt, miről beszél, de a hangja csengése elárulta, hogy nem viccel. Nincs tévém. Átmentem hát a Kőszeg-rezidenciára, ahol már két tucat katasztrófa-turista szorongott a szalonban. Buli van! Több korosztály, még több generáció. Együtt kicsik és nagyok, meg az ilyen közepesek, mint én. A többi szobában senki. És szerte a világon mindenki más is a tévé előtt. Lassan fogom fel, hogy mi történik épp. Mi van valójában. Akkor például kérdőjelek semmiképp, vagy csak nagyon zárójelben, inkább a néma döbbenet és az ismétlések. A sokkos állapotra rásegítettem még pár spanglival és fél üveg whiskyvel. Szóval a whiskis korszakban járunk.

Hoppá, háborúban viszont kurva jól keresnek a költők, megnő az uszító csasztuskák keletje. – szaladt ki a számon. És mitagadás ebből az érzéketlenségig durva viccből született meg a póló-biznisz ideája. Valami nagyon fontoshoz közel férkőzöm, ha mással nem, legalább azzal, hogy hozzászólok. Egyszerre művészet, egyszerre politika, egyszerre biznisz. Ha beüt, egy év múlva fontosabb lesz, hogy épp milyen pólóval jövök elő, mint hogy a Time szerint ki az év embere, vagy hogy milyen lesz Versace szerint a jövő évi divat. És miért is ne találtam volna az ötletre abban a hangulatban azonmód szponzort, valaki kölcsönadott nyolcvanezret - írd a többiehez. Míg mások New Yorkban élő ismerőseiket próbálták hívni tök esélytelenül, én szitanyomókkal tárgyaltam. Hajnalban a kínai piacon vettem négyszáz fehér pólót, addigra egy photoshop-mágus megalkotta a képet négy verzióban. A még ép WTC, alatta a felirat: I loved it. – From The Old World – Tomorrow és Sorry, I wasn’t there. Ez utóbbi elejéről befektetőm követelésére levágtuk a Sorry-t, de valahogy vele bukott az I is, szóval végül wasn’t there lett a pólók negyedén. Közben próbáltam valahogy összehozni valamiféle terjesztést, életemben először – tárgyaltam. A felvont szemöldökű közjegyzőnél letétbe helyeztem az ötlet dokumentációját.

Ittam-szívtam reggeltől-estig, alig aludtam, a nyolcvanezret feltornáztam kétszázra. Nagyjából. A vége? Mint egy pornóbaszás végén az alig buggyanó sperma. Prütty. Az árusokat inzultálták. (A holtak vérén akarsz te pénzt keresni? – mintha mondjuk felvásároltam volna az ország teljes fekete posztó készletét.) Akkor szembesültem először azzal, hogy miközben szerintem a művészetben szinte kötelező a kétértelműség, abból lesz csak izgalmas produktum, ami a befogadó agymunkájára épít, az ő előzetes elvárásait, rögzült világképét zavarja össze, addig egy ilyen, a paranoiáig túlérzékeny térben csak az egyértelmű üzenetnek van esélye. Minden ami többértelmű: túl bonyolult. Ami félreérthető, félreértik. (Pedig hát mi ezekben a feliratokban a provokatív? Ja, hogy a gyorsaság.) Aztán Stockhausen azt találta mondani, hogy a terrorizmus a művészet egy fajtája, és visszamondták minden tervezett koncertjét. Én meg itt ülök az ágyam szélén, kikapcsolva a mobil is, a stabil is, az internet is, de még egy ötvenesem sincs hogy felhívjak valakit. És valami nagyon kínosat csináltam, rosszul mértem fel a helyzetet, amiben megszólaltam, lesznek, akik ezután nem állnak többé szóba velem. Plusz mínusz 2 kiló, már akkor se jövök vissza nullára, ha minden könyvem eladom. Aztán csak elaludtam valahogy. A pólókat a következő héten szétosztogattam, a barátaim sokáig fociztak bennük, anyám a mai napig egy Tomorrow feliratúban jár tornázni.