"24 óra munka, 24 óra pihenés, 24 óra szórakozás - ha jól csinálod." - mondja Ér című alapvető könyvében Farkas mester, és mennyire igaza van. Csakhát magyarázd el ezt egy könyvelőnek, ápolónak, bélmosónak a vágóhídon, a nagy össznemzeti babkonzervgyárban bárkinek. Jó persze, ilyennel nem találkozol eggyel se. Művészkém. A te kicsi, zárt, lila világodban. Léhűtők, naplopók, művészlelkek, alkoholista, elvont alakok. Hogy mind azt hiszi magáról, hogy egy Shakespeare. Ezeket egytől-egyig küldeném húsz évre a kőbányába, ott megtanulnák mi az, hogy munka, hasznos munka, termelő. Illetőleg élethosszigtartó szopás a pénzért.

Egy korábbi adókörnyezetben komolyan elgondolkodtam, őstermelő leszek, művészeti őstermelő. Akkor leírhatom a piát is, mint vetőmagot. Hogy integrálódjak a munka világába. Amitől néhány megingástól eltekintve mindezidáig sikerült távol tartanom magam. Irigyeim sokan vannak. Kezdve anyámmal, aki még ma is véres verejtékével táplál, mint egy áldozati pelikán. Régebben valahányszor felhívott aggódni egy kicsit, és én jeleztem, nem alkalmas, dolgozom, enyhe gúnnyal visszakérdezett: "Dolgozol? Ja hogy írsz." Persze ezt már megírtam egyszer jobban. Csak próbálok lehúzni még egy bőrt a rókáról, ez a munkám. Pedig milyen cinikusnak hangzott egykor, kamaszként, az idősebb pályatárs lelkesedés-lehűtő mondata: "Hát nem tudom, én leginkább azért írok, mert sohasem akartam dolgozni."

Én napi huszonnégy órában dolgozom, most is, mondom egy pultot támasztó kollégának - aki nem tudja, hogy valóban, épp ezt a mondatot csiszolom. Kicsit hosszabb lett, csókolom. Csakhát legtöbbször épp fordítva: addig csiszolom, míg el nem tűnik teljesen. De legalább nem fáradok el benne - tudod, csak attól fáradsz el, amit nem szeretsz csinálni. Mondjuk azért mert muszáj. A várakozás súlyos, üres ideje, mikor annyi mindent mást is lehetne, ha nem pont a várakozás kötné le minden energiád, ha nem lennél a saját időd parazitája. Nagyjából ez a tapasztalatom a munkahelyről: várom, hogy leteljen a munkaidő. Mert már mindent megcsináltam, és az output-minimalizálás elve, mint afféle kispolgárt, arra kényszerít hogy az elvártnál egy szalmaszállal se tegyek keresztbe többet. Nehogy kiderüljön, hogy élvezem.

Ha kiderül, hogy a munkádban örömöd leled, rögtön csökken a megrendelői oldalon a fizetési kedv. És tényleg, mért az én botfülű, pénztelen anyucikám adóján tartjuk fenn az operát, mi haszna neki belőle? A faszba a nemzeti önreprezentációval, nem az élsportból lesz tömegsport, éljen meg a művész a piacról, ha tud. Piacot teremteni magadnak, na ez az igazi művészet. De azért van itt egy kis probléma. A világ már rég felrobbant volna, ha nem lenne ennyi semmittevő. Az a szerencse, hogy ennyit nézik az emberek a tévét, addig se csinálnak mást. Ha az ifjonti világmegváltó energiákat nem nyelné el az alanyi költészet óceánja, autók égnének az utcán. Karadzic és Hitler. Maradj te csak éhező művész, de azért mindig jusson egy falat. Úgyis abból csinálsz művészetet, hogy éhezel.

Írtem erről egyszer egy dalt:

Én olyan munkát szeretnék,
aminek nem kell közönség,
sőt ki se derüljön, hogy dolgozom,
vagy csak gondolkozom a dolgokon.

Még a hibáimat is szeressék,
azt, hogy elkenődött a szemfesték,
vagy hogy nem mondok semmit, és épp ezért
ez a versszak itt véget ért.

Így a művészet is csak szemétség,
pedig szentség, az hétszentség -
tisztelet bazmeg és alázat:
nem kell agyonmagyarázzad.

Pont azt csinálom, amit akkor csinálnék,
ha nem kéne keresnem.
Fizessen jól de maradjon játék,
és tegyen rendet a fejemben.

Azzal a rendszerrel leszek csak elégedett,
ami jutalmazza azt is, ha eltévedek,
amit ha kívültől látnék, csak nevetnék,
mégis csontig beszopja a közönség.
Észre se vették, de már bevették.

Legyen elég a tehetség,
és ne kelljen hozzá szorgalom,
én ilyen munkát szeretnék,
de még nem sikerült megoldanom.

 

és még mindig nem tudok videót beágyazni:

http://www.youtube.com/watch?v=fOvte-HhUBY