Ingyenélet

Ahol a legnagyobb az ínség, ott a segítség. Erős vár az én fatalizmusom, a napi szorongás kintreked. Majd csak lesz valahogy, addig nagy baj nem lehet, míg van cigi és alkohol. Minden korty egy újabb nap - nyugtatom magam - az életmód rák a szorongás rákhoz képest plusz tíz év. Minden nap egy új esély, hogy fejemre essen a pénzeszsák a semmiből. Holnaputánig nem tervezek, de azt a megváltásnyi összeget naponta elköltöm fejben. Találok egy kokainnal teli aktatáskát az éjszakai buszon. A maradék tíz dollárt a Pokerstarson felduplázom nyolcszor, kiveszek kétezerötszázat, és... hát azért egy ideig abból is jól vagyok. Amikor már a befőttesüveg is kiürült, és az ötösöket rolnizom, hogy lottót vegyek, felhívnak egy reklámstúdiótól. Mondjuk, mit lehetne az én arcommal reklámozni, várdakeserűt?

Felhívott egyszer egy régi ismerős, asszisztens egy amerikai filmben, ami most fog forogni Fóton, megláttak a producerrel az utcán, beszélt neki rólam, és ő ráharapott. Bemennék-e castingra? - örömest. A film címe Raven, John Cusack játsza Poe-t, kaptam a kocsmajelenetben egy mondatot. Nyilván nem a bájos angol akcentus volt a döntő, persze jól állt a hosszú paróka és a vicces formájúra nyírt szakáll, de ilyen külsővel az anyám sem ismerne rám, marad a posztmodern gesztus: berakni a kosztümös filmbe a kortárs helyi kocsmaköltőt.

Ruhapróba, nyelvtanár, külön kocsi hoz-visz, nagyon jó pénz, két forgatási nap. Az első nap nem csinálok semmit, lesminkelnek, lepróbáljuk, aztán a privát lakókocsi melegében állandó készenlétben olvasok, a barátkozáshoz túl rossz az idő. Még vágóképnek se kellek. Kijárok cigizni, nézelődöm, ilyet még úgyse láttam, délben a'la carte rendelek. Egyetlen mondat, két szó ("Piss off!") választ el a statisztáktól, ők egy tál egyenkaját kapnak, kevesebb mint tizadannyi pénzért szopnak tizenkét órát a hidegben. Van itt mindenféle, fiatal is, de főleg nyomor- és alkoholgyűrte arcok, hiányos frontfogazat. Arrogáns negyvenes nők terelik őket, ideges léhűtők igazgatják kapkodva rajtuk a korhű rongyokat. Jártam már forgatáson, mindig vannak olyanok, akik szerint a profizmus lényege a pattanásig feszült légkör. A nélkülözhetetlenséget bizonygató folyamatos látszatcselekvés. Két ismerőssel egy sminkesbusz takarásában elszívunk egy spanglit.  

Képzelj el egy kikötői kocsmát, ahol együtt mulat dokkmunkás, kurva és hajóskapitány, egyszerű földműves és lezüllőben lévő arisztokrata, és 1850-ben üvegpohárból isznak vörösbort. Dolgozik a füstgép de nem dohányzik senki, mégiscsak 2010 van, ugye. Persze a vásznon majd mindez jól mutat, de én máshonnan jövök, engem a filmben is jobban érdekel a színház, a háttérben zajló mikrodráma, a spontenaitás, itt ilyenre nincs idő. Jegyezd meg a helyed, és mímelj élénk beszélgetést. Cusack gyönyörűen dolgozik, én biztos nem tudnék úgy koncentrálni, hogy közben folyamatosan baszogatnak a sminkesek.

Egyszer engem is statisztának néznek, rámförmed egy nő, de gyorsan helyreteszem, én egy másik fizetési osztályba tartozom. Az a nyomasztó bűntudat, ami akkor elkap, hogy most mondtam fel a létezés igazi nyomorultjaival minden szolidarítást, nagyon is ismerős. Ez volt a baleseti sebészeten, ahová bevittek, mert részegen elütött egy autó. Egy teljes napon át aláztak leszedálva, a mentős is megütött, mire összeállt a kórházi dolgozókban a kép, belőtték szociális státuszom: vastag könyv, jól öltözött látogatók, szókincs, műanyag gipsz - úgy már jár a kacsaürítés, ha lesz ezreske is. Hát nem lett. Miféle pöffeszkedő öntudat ez? Kikérem magamnak - miért én ki vagyok? Velem szemben nem engedheti meg magánok ezt a hangot: ezzel hallgatólagosan elismerem, hogy másokkal viszont igen. Elképzelem Havas Henriket sorbanállni a MÁV jegypénztárnál és elpirulok.

Még egy kép a második napról: az asztalokon festői összevisszaságban ételmaradék: fél csirke, fél kolbász, főtt krumpli, fél kenyér. Fotózzák is folyamatosan a kellékesek, hogy snittelhető legyen a jelenet. Az asztalok körül ugyanazok a gondosan összekoszolt arcok. Már a következő melót tervezik, adják-veszik az infót, ők nem ilyen turisták itt, mint én, életmódszerűen statkóznak, soknak még rokkantnyugdíja sincs. És akkor kettő közülük elkövet egy főbenjáró bűnt, suttyomban csipegetni kezdik az egyik kellék-kolbászt. Az igazi éhség legyőzte a képzeletet. Persze ki gondolhatta komolyan, hogy egy fél kolbász egy éhes ember asztalán egy film kedvéért egészben marad.

"24 óra munka, 24 óra pihenés, 24 óra szórakozás - ha jól csinálod." - mondja Ér című alapvető könyvében Farkas mester, és mennyire igaza van. Csakhát magyarázd el ezt egy könyvelőnek, ápolónak, bélmosónak a vágóhídon, a nagy össznemzeti babkonzervgyárban bárkinek. Jó persze, ilyennel nem találkozol eggyel se. Művészkém. A te kicsi, zárt, lila világodban. Léhűtők, naplopók, művészlelkek, alkoholista, elvont alakok. Hogy mind azt hiszi magáról, hogy egy Shakespeare. Ezeket egytől-egyig küldeném húsz évre a kőbányába, ott megtanulnák mi az, hogy munka, hasznos munka, termelő. Illetőleg élethosszigtartó szopás a pénzért.

Egy korábbi adókörnyezetben komolyan elgondolkodtam, őstermelő leszek, művészeti őstermelő. Akkor leírhatom a piát is, mint vetőmagot. Hogy integrálódjak a munka világába. Amitől néhány megingástól eltekintve mindezidáig sikerült távol tartanom magam. Irigyeim sokan vannak. Kezdve anyámmal, aki még ma is véres verejtékével táplál, mint egy áldozati pelikán. Régebben valahányszor felhívott aggódni egy kicsit, és én jeleztem, nem alkalmas, dolgozom, enyhe gúnnyal visszakérdezett: "Dolgozol? Ja hogy írsz." Persze ezt már megírtam egyszer jobban. Csak próbálok lehúzni még egy bőrt a rókáról, ez a munkám. Pedig milyen cinikusnak hangzott egykor, kamaszként, az idősebb pályatárs lelkesedés-lehűtő mondata: "Hát nem tudom, én leginkább azért írok, mert sohasem akartam dolgozni."

Én napi huszonnégy órában dolgozom, most is, mondom egy pultot támasztó kollégának - aki nem tudja, hogy valóban, épp ezt a mondatot csiszolom. Kicsit hosszabb lett, csókolom. Csakhát legtöbbször épp fordítva: addig csiszolom, míg el nem tűnik teljesen. De legalább nem fáradok el benne - tudod, csak attól fáradsz el, amit nem szeretsz csinálni. Mondjuk azért mert muszáj. A várakozás súlyos, üres ideje, mikor annyi mindent mást is lehetne, ha nem pont a várakozás kötné le minden energiád, ha nem lennél a saját időd parazitája. Nagyjából ez a tapasztalatom a munkahelyről: várom, hogy leteljen a munkaidő. Mert már mindent megcsináltam, és az output-minimalizálás elve, mint afféle kispolgárt, arra kényszerít hogy az elvártnál egy szalmaszállal se tegyek keresztbe többet. Nehogy kiderüljön, hogy élvezem.

Ha kiderül, hogy a munkádban örömöd leled, rögtön csökken a megrendelői oldalon a fizetési kedv. És tényleg, mért az én botfülű, pénztelen anyucikám adóján tartjuk fenn az operát, mi haszna neki belőle? A faszba a nemzeti önreprezentációval, nem az élsportból lesz tömegsport, éljen meg a művész a piacról, ha tud. Piacot teremteni magadnak, na ez az igazi művészet. De azért van itt egy kis probléma. A világ már rég felrobbant volna, ha nem lenne ennyi semmittevő. Az a szerencse, hogy ennyit nézik az emberek a tévét, addig se csinálnak mást. Ha az ifjonti világmegváltó energiákat nem nyelné el az alanyi költészet óceánja, autók égnének az utcán. Karadzic és Hitler. Maradj te csak éhező művész, de azért mindig jusson egy falat. Úgyis abból csinálsz művészetet, hogy éhezel.

Írtem erről egyszer egy dalt:

Én olyan munkát szeretnék,
aminek nem kell közönség,
sőt ki se derüljön, hogy dolgozom,
vagy csak gondolkozom a dolgokon.

Még a hibáimat is szeressék,
azt, hogy elkenődött a szemfesték,
vagy hogy nem mondok semmit, és épp ezért
ez a versszak itt véget ért.

Így a művészet is csak szemétség,
pedig szentség, az hétszentség -
tisztelet bazmeg és alázat:
nem kell agyonmagyarázzad.

Pont azt csinálom, amit akkor csinálnék,
ha nem kéne keresnem.
Fizessen jól de maradjon játék,
és tegyen rendet a fejemben.

Azzal a rendszerrel leszek csak elégedett,
ami jutalmazza azt is, ha eltévedek,
amit ha kívültől látnék, csak nevetnék,
mégis csontig beszopja a közönség.
Észre se vették, de már bevették.

Legyen elég a tehetség,
és ne kelljen hozzá szorgalom,
én ilyen munkát szeretnék,
de még nem sikerült megoldanom.

és még mindig nem tudok videót beágyazni:

http://www.youtube.com/watch?v=fOvte-HhUBY

Szeretkezni nem csak akkor kezd el az ember, amikor kedve van hozzá, csak kezd el, megjön az a kedv közben is. - életem addigi legmélyebb pontján, mikor arra panaszkodtam a barátomnak, hogy már a csajomhoz sincs kedvem (a depressziónak azon a fokán a panaszkodás kifejezetten eredmény volt), akkor tudta ezt mondani, még a konkrét helyre is emlékszem, sokat segített. Telt-múlt az idő, és egyszercsak már ő panaszkodott, én pedig a mániás szakaszban lévők végtelen segítőkészségével citáltam elő a saját mondatát. De jó, Krisztián, ezt jegyezd meg. - Már megjegyeztem, te mondtad. - Én? Mikor?

Szóljon a zene, ébredés után zuhanyozzak, mint akinek dolga van, ne szétfolyjak a kádban, eleve: ébredjek fel. Menjek emberek közé, basszunk minden nap. Csináljak valamit, ne csak fantáziáljak, a sorozatokkal csínján, hát még a játékokkal. Ezek a szabályok. Ezzel próbálom elnyújtani a mániás és lerövidíteni a depresszív szakaszt. Hogy történhet meg, hogy mégis el tudok feledkezni róluk? Mért akarok elbújni magam elől? Mért menekülök fantáziálásba ahelyett, hogy fanatizálnám magam, mint most? Fasz se tudja. De tudok beszélni arról, hogy hogyan. A birtok részletes terve, ami életmód is egyben, időbeosztás, a dinasztia-alapító dédunokái körében (hát a köztes idő, az utat átaludtam vajon?), fasor, lugas, nyulak, lovak, saját bor - de akkor mikor írok? Vagy a kamaszkor mindent-akarása, amikor a festőségemet effektíve úgy képzeltem el, hogy majd kitalálom és lediktálom valakinek, akinek van kézügyessége. Mintha ilyen naív viszonyban volna gondolat és anyag. Rendezni, fotózni, írni mindenki tud. Plusz ugye az összes tudomány. Kűzdősportok, nyelvek, hangszerek. - De akkor mikor baszok? Mintha ilyen naív viszonyban volna teljesítmény és jutalom (pina). Ki lehetne találni anélkül, hogy megcsinálnád. Székből megérteni a táncot. A tegnapot nem megírni. Nem költőnek, de mindennek jönni - így bújsz el legkönnyebben a sorsod elől a Sirályban. Kérek egy vicét, a tegnapit meg majd holnap behozom.

De ha csak magad elől bújkálsz, az még a jobbik eset. Lost-nézés közben az ember nem termel pénzt. Ellenben annál többet fogyaszt. Ha nem is annyit, mintha bulizna, nyaralna, de biztos többet, mint dobozolás közben. Pia, fű. Számlák, hitelezők. Nem csak hogy fél éve nem bontottam ki levelet, de még a postaládából sem veszem ki őket. Igyekszem a lakatlan lakás látszatát kelteni. Ha már lakhatatlan. Tudjátok, nincs gáz, wc vödörrel, villanyrezsó a hideg nagyszobában, vakolatlan falak, elfogyott az a kevéske pénz felújítás közben. A kisszobát fűtöm villannyal, mióta nincs net, már ablaka sincs, szellőztetni azelőtt se gyakran, se elhagyni az ágyat. Ha bejutna egy villanyóra leolvasó, lenne probléma. (A gázóraleolvasók már bejutottak csellel, eredményesen.) Fizetek egy párezres átalányt és soha nem vagyok otthon. (Tájékoztatjuk, hogy beszélgetésünket rögzítjük. Én most épp feljelentem magam?) Első védelmi vonal: bepillanthatsz az udvari ablakon. Sitteszsákok, létra, munkálatok látszata, és soha nincs ott senki. Itt ember nem élhet. Illetve így. Hajléktalan tanya. Leszegett fejjel osonok el a lakók mellett, de mindig udvariasan köszönök. Néha látok valakit felmosni, nem tudom, nekem is kéne? Közös költséget majd akkortól, ha láthatóan is odaköltözöm. Ez az átmenetiség immáron több éves véres valóság.

Egyszer elfelejtettem bezárni az ajtót, épp zuhanyoztam (még volt melegvíz), mikor hallom, hogy hahó. Jó napot kívánok. (Hazudta a vízóra-leolvasó.) Visszük a színes tévét. Na bazmeg. Ugrottam ki a fürdőszobaajtón egyszál faszban. De csak viccelődött. Későn vette észre, hogy ez itt az akasztott ember háza. Csak nyugalom. A bezárt rács vonzza a betörőket, ahogy a törvény törvényszerű hézagai a sok ügyeskedő gecit. Egyszer, még egy másik lakásban, betörtem az ajtót, és pár hétig úgy maradt. Arra ébredek, hogy egy néni áll a szobában: hívtam a rendőröket. A mozdulatot, ahogy magam elé kaptam a kezem, követte megbabonázva, el akartam takarni a pöcsöm, abból vette észre, hogy meztelen vagyok. Azt hitte, betörők. Nem kell láthatatlannak lenni, ha nem lehet - elbújhatsz a harsányság mögé. Akkora balhét kell rendezni a sorozáson, hogy a pszichológus tuti megadja az e-kategóriát: álljon meg! - majd ha lelövet! Forgattak rólam egyszer egy portét, a stábot, mint véres kardot, hordoztam körbe a házban. Milyen szerencse, hogy ezért a szövegért sem kapok pénzt. Ezt már neked mondom, kedves hitelezőm, aki olvasol. Hadd ne kelljen eltitkolnom, ha van valamennyi a zsebemben. Hidd el, nincs annyi, hogy megadjam. De nem felejtem el. És nem kérek újra, megvan mindenem. Nem hiányzik semmi. Max a szex.

Egyszer egy előadásban - Space Theater: World Wild Hero Show - hősöket képeztünk. Én voltam az Utolsó Mohikán. Halott bácsi kissé dohos bőrkabátja. (Abban a házmester lakásban lakott melynek kedvéért adósrabszolgává váltam, az örökösök otthagytak mindent, családi albumot, étkészletet, ruhát, tévét, jégkorong-gyűjteményt, a telefon mellett notesz dátumbebejegyzéssel, a hamutartóban három csikk, a notesz mellett toll, még fog - felveszem a halott bácsi kabátját, találok a zsebében egy használt buszjegyet (180 Ft), és megígérem neki, a levegőnek, hogy annak, amit itt hagyott, jó gazdája leszek, aztán kiszellőztetek.) Pohár sör, szakáll, Sopianae. Támasztjuk a pultot. Hős az, akinek már nincs vesztenivalója, ahhoz, hogy Utolsó Mohikán lehess, most el kell vesztened valamit. Nem, ne a zsebkendődet. Az ifjúságod, az életkedved, a humorérzéked, a kreativitásod, rád bízom, de fontos, hogy fontos legyen neked. Aztán majd meggyászoljuk versben - kisasszony, egy tollat lesz szíves.

Elvesztettem már két jegyzetfüzetet, két év az életemből, talán több. Próbáltam rekonstruálni, de az a mondat, amelyik egy már elveszett mondatra emlékszik vissza, soha nem lesz olyan, mint amelyik előtted születik. Vesztettem el embert, mit veszíthetek? Akinek semmije sincs, nem zsarolható, nem megfélemlíthető, nem korrumpálható. Aki máról holnapra él, nem ér rá a holnaputánra gondolni, de ő csinálja a történelmet. "A zseniális tömegember." - szia, Zsolt. Ne kötődj tárgyakhoz, ha pénzhez jutsz verd el azonnal, cserébe kétségbe vonhatod mások tulajdonhoz való jogát. Belépéskor add oda mindened, arra mindenki emlékezni fog, egy nagy befektetés, és aztán százfelől csurran a kamatos kamat. Hidd el, csak így jöhetsz jól ki a dologból. Házibuli, kisgyerekek, féltékenyen őrzik a zsebpénzből vett két üveg vörösbort - hát nem érted, hogy ha ebbe én most belehúzok, onnantól a tiéd is a hűtőben a Martini? Két üveg bortól különben hogy rúgtok be hatan? Mint egy cukrosbácsi, olyan édesen lejmolok. Ne legyen tulajdonod, mert a tulajdon lopás - csak már nem tudom kitől loptam ezt a mondatot.

Könnyű a jég hátán megélni. De mi van, ha jön az olvadás? Beköltöztem egy csajhoz, életem első csajához, húsz éves lehettem, kisgyerek. És egy hétre rá, mikor hazaértem, a barátnőm azzal fogadott: "itt jártak a barátaid, nem tehettem semmit, ma nincs vacsora, de erről nem én tehetek". A hűtőben cetli: vendégjog - azidőtájt gyakran használt szófordulatom. Még a sütőrumot is megitták a távollétemben. Aztán kaptam egy ösztöndíjat, tátott számba repült az állam biztonságot jelentő csecse, a csajom közben az anyjánál Amerikában, addigra már egy éve ő tartott el. Mire hazajött, lett konyhapult, mélyhűtő, fogas. Másnap kisírt szemmel közölte: beszélnünk kell, de úgyis tudod, megismerkedtem valakivel. Mára már gyereke van. Az én hűtőmben tárolja az anyatejet.

Akkoriban éppen a szokottnál is komolyabb anyagi gondokkal küzdöttem, azaz tartoztam boldog-boldogtalannak, hazugságból még nagyobb hazugságba menekültem, miközben vártam a megváltást. Persze nem csak vártam, sürgettem is, végül már odáig jutottam, hogy dolgozni kezdtem - afféle megélhetési bűnözőként elkezdtem lapoknak írni bármiről. A könyvtáram eladását fontolgattam. Egyszóval szeptember tizenegyedikén délben - mit sem sejtve - felhívtam a szerkesztőmet, hogy szívesen írnék a Mezőgazdasági Szakkiállítás és Vásárról, mire ő ingerülten förmedt rám: „Inkább arról írj, hogy a palesztinok pont most robbantották föl a Capitoliumot." Fogalmam sem volt, miről beszél, de a hangja csengése elárulta, hogy nem viccel. Nincs tévém. Átmentem hát a Kőszeg-rezidenciára, ahol már két tucat katasztrófa-turista szorongott a szalonban. Buli van! Több korosztály, még több generáció. Együtt kicsik és nagyok, meg az ilyen közepesek, mint én. A többi szobában senki. És szerte a világon mindenki más is a tévé előtt. Lassan fogom fel, hogy mi történik épp. Mi van valójában. Akkor például kérdőjelek semmiképp, vagy csak nagyon zárójelben, inkább a néma döbbenet és az ismétlések. A sokkos állapotra rásegítettem még pár spanglival és fél üveg whiskyvel. Szóval a whiskis korszakban járunk.

Hoppá, háborúban viszont kurva jól keresnek a költők, megnő az uszító csasztuskák keletje. – szaladt ki a számon. És mitagadás ebből az érzéketlenségig durva viccből született meg a póló-biznisz ideája. Valami nagyon fontoshoz közel férkőzöm, ha mással nem, legalább azzal, hogy hozzászólok. Egyszerre művészet, egyszerre politika, egyszerre biznisz. Ha beüt, egy év múlva fontosabb lesz, hogy épp milyen pólóval jövök elő, mint hogy a Time szerint ki az év embere, vagy hogy milyen lesz Versace szerint a jövő évi divat. És miért is ne találtam volna az ötletre abban a hangulatban azonmód szponzort, valaki kölcsönadott nyolcvanezret - írd a többiehez. Míg mások New Yorkban élő ismerőseiket próbálták hívni tök esélytelenül, én szitanyomókkal tárgyaltam. Hajnalban a kínai piacon vettem négyszáz fehér pólót, addigra egy photoshop-mágus megalkotta a képet négy verzióban. A még ép WTC, alatta a felirat: I loved it. – From The Old World – Tomorrow és Sorry, I wasn’t there. Ez utóbbi elejéről befektetőm követelésére levágtuk a Sorry-t, de valahogy vele bukott az I is, szóval végül wasn’t there lett a pólók negyedén. Közben próbáltam valahogy összehozni valamiféle terjesztést, életemben először – tárgyaltam. A felvont szemöldökű közjegyzőnél letétbe helyeztem az ötlet dokumentációját.

Ittam-szívtam reggeltől-estig, alig aludtam, a nyolcvanezret feltornáztam kétszázra. Nagyjából. A vége? Mint egy pornóbaszás végén az alig buggyanó sperma. Prütty. Az árusokat inzultálták. (A holtak vérén akarsz te pénzt keresni? – mintha mondjuk felvásároltam volna az ország teljes fekete posztó készletét.) Akkor szembesültem először azzal, hogy miközben szerintem a művészetben szinte kötelező a kétértelműség, abból lesz csak izgalmas produktum, ami a befogadó agymunkájára épít, az ő előzetes elvárásait, rögzült világképét zavarja össze, addig egy ilyen, a paranoiáig túlérzékeny térben csak az egyértelmű üzenetnek van esélye. Minden ami többértelmű: túl bonyolult. Ami félreérthető, félreértik. (Pedig hát mi ezekben a feliratokban a provokatív? Ja, hogy a gyorsaság.) Aztán Stockhausen azt találta mondani, hogy a terrorizmus a művészet egy fajtája, és visszamondták minden tervezett koncertjét. Én meg itt ülök az ágyam szélén, kikapcsolva a mobil is, a stabil is, az internet is, de még egy ötvenesem sincs hogy felhívjak valakit. És valami nagyon kínosat csináltam, rosszul mértem fel a helyzetet, amiben megszólaltam, lesznek, akik ezután nem állnak többé szóba velem. Plusz mínusz 2 kiló, már akkor se jövök vissza nullára, ha minden könyvem eladom. Aztán csak elaludtam valahogy. A pólókat a következő héten szétosztogattam, a barátaim sokáig fociztak bennük, anyám a mai napig egy Tomorrow feliratúban jár tornázni.